Rátonyi Kriszta Junior Prima díjas műsorvezető álomkarriert tudhat a magáénak. Hatéves korában a világot jelentő deszkákon mutatkozott be, kilencévesen a Családi kör című műsor egyik epizódjában szerepelt először, azóta pedig elmondhatja, hogy olyan népszerű műsorok háziasszonya a Duna Televízión, mint a Balatoni Nyár, a Család-barát vagy A Dal. Betöltve a harmincat vajon hogyan tekint vissza a karrierjére? Erről, a távlati terveiről és legszebb tévés emlékeiről mesélt a hirado.hu-nak.

– Harmincéves lettél, és ha a vírushelyzet meg is nehezíti, bizonyára ünnepelsz.

– Igen, nem lesz minden barátomat és családtagomat összegyűjtő nagy buli, de ez nem is igazán szokásom, mert nem annyira szeretem ünnepelni a születésnapomat, de volt egy nagy közös családi ebéd, a barátaimmal pedig kis közös, privát eseményeket próbálunk csinálni. Azokkal, akik fontosak nekem és közel állnak hozzám szerencsére tudunk koccintani.

– Hogyan éled meg, hogy beléptél a harmadik x-be?

– Azt hittem nagyon sokáig, hogy ez majd vízválasztó lesz, és az ember majd számot kell hogy vessen, elvárásai lesznek, mit kell elérnie, és a környezetére is sokkal jobban kiéleződik a figyelme, hogy ki hol tart az életében. Viszont én most jól érzem magam a bőrömben, ráadásul nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hisz sok szempontból most érkeztem meg szakmailag, de a saját önbizalmamat tekintve is. Azt gondolom, a legjobb része az életemnek most kezdődik.

– A szakmai számvetés mellett a magánéletét is átgondolja ilyenkor az ember?

– A húszas éveim elején azt gondoltam, hogy harmincéves koromban már legalább egy gyerkőcöm lesz, és az anyaszerep beköltözik az életembe. Most viszont úgy érzem, hogy ez még nem az az időszak. Készülnöm kell még erre a szerepre, mert egy nő életében ez a legfontosabb. Abban hiszek, hogy akkor fog megtörténni, amikor minden összeáll.

– Volt egy célkitűzésed, amit mostanra el szerettél volna érni?

– Sosem voltam az a típus, aki elvárásokat állított maga elé. Ezt meg is könnyítette, hogy azokat a szakmai lehetőségeket, amelyekre vágytam, javarészt sikerült már huszonéves koromban elérni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagyon fiatal korom óta a tévében dolgozom, ezért olyasfajta stresszfaktor, hogy vajon még mit kellene elérni, vagy hogy beindul-e a szakmai életem nem volt, hiszen ez korán megtörtént. Bár harmincévesen még mindig nagyon fiatal az ember, de én már néha egy tapasztalt öreg rókának érzem magam, pontosan azért, mert gyerekkorom óta itt dolgozom. Hálás vagyok, hogy ezek a szakmai kihívások sok-sok évig megmaradtak és megmaradnak az életemben. Ez mindig egy fontos visszajelzés az embernek, hogy jó úton jár.

– Hogyan tekintesz vissza az elmúlt évtizedekre, hiszen a felnőtté válásod gyakorlatilag egybeesett a tévés karriereddel?

– A tévézés előtt hatéves koromtól színházban is játszottam, így viszonylag kevés időt töltöttem a saját kortársaimmal és annál többet felnőttek között. Nem a saját korosztályommal barátkoztam, éppen ezért nagyon korainak tűnt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy felnőtté válok. Egy gyereknek ez azért furcsa. A szülőknek észnél kell lenniük, és hála istennek az én szüleim ügyesen végigvezettek ezen az ingoványos talajon. Ha a gyerek dolgozik, filmeket forgat, reklámfilmekben vagy tévéműsorban szerepel, akkor ezért kap pénzt, és sokkal korábban megtanulja az életnek azon értékeit, amit normál esetben később kezd el kapisgálni.

– Emiatt úgy érzed, gyorsan teltek el a húszas éveid?

– Mostanában volt ilyen pillanat, amikor megálltam, és elgondolkoztam azon, hogy ezek a dolgok csak úgy megtörténtek velem. Hogy ez már tényleg az, amit távolról néztünk, ábrándoztunk, majd harmincévesen milyen lesz az életünk és a karrierünk. Ez annyira felnőttesnek tűnt, és közben úgy jutottam el idáig, hogy azt veszem észre, megtörtént, és tényleg mindent csinálok, ami hozzá tartozik a felnőtt élethez.

– Aki olyan fiatalon kezdi el építeni a karrierjét, mint te, annál talán hamarabb jön a kiégés érzése. Te éreztél már hasonlót?

– Tizenhárom éves voltam, amikor először műsort vezettem a Magyar Televízióban, és bár az érettségi és az egyetem környékén volt pár év szünet, de néhány éve volt egy olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy nehezen találom a motivációt.

– Hogyan lendültél túl rajta?

– Elgondolkodtam, hogy vajon csak kicsit kell-e más típusú műsorokat csinálnom vagy valami nagyon mást kellene, vagy valami más baj van. De kikerekedett a történet, és az élet épp úgy hozta, hogy akkor jött a Magyarország, szeretlek! és a Balatoni Nyár, ami szintén új kihívás volt, és valahogy pont olyan feladatok találtak meg, amelyek nagyon inspiráltak.

– Melyik volt a legizgalmasabb műsorvezetői feladatod karriered során?

– Nekem a Balatoni Nyár a szívem közepe. Egyrészt mert balatoni lány vagyok, és a gyerekkorom nagy részét ott töltöttem, édesapámék ott laktak, és a nagyszüleimnek is volt lent nyaralója, így minket mindig lehajtottak oda gyerekként a testvéreimmel és az unokatesóimmal. Nekem a Balaton hazai terep, és nagyon kötődöm hozzá, épp ezért a műsort is magaménak érzem. Másrészt a műfaja is olyan, amit én nagyon szeretek: az élő műsor, amiben sokféle témáról beszélgetünk. Ez jó kihívás egy műsorvezetőnek.

– Nevezhetjük ezt egy álommunkának?

– Igen, ez nekem álomműsor volt. Már akkor is mindig néztük a tévében, amikor nem én voltam a műsorvezető, és mondtam is anyukámnak, hogyha valamit, akkor ezt nagyon szeretném csinálni. Aztán pár évvel később megcsörrent a telefonom, és mondták, hogy lenne egy meghallgatás, mert a Balatoni Nyárhoz keresnek műsorvezetőket. Akkor volt egy kisebb szívrohamom, hogy ez most tényleg megtörténhet. Azóta már mögöttem van a nyolc év és szakmailag és emberileg is évről-évre több tapasztalattal, de minden évben kicsit máshogy mentem vissza. Ez egy jó lenyomat nekem arról, hogy szakmailag honnan hová jutottam.

– Melyik műsor a kedvenced még?

– Tavaly óta a Család-barátban is dolgozom, ami szintén az a műfaj, amiben nagyon sokat lehet beszélgetni érdekes témákról, ráadásul élőben. Így szinte egész évben van lehetőségem magazinműsorban dolgozni.

– Van-e olyan emléked, amit a legjobb tévés pillanatodként tartasz számon?

– Emlékszem A Dalban az első adásra, amikor a sationvoice bemondja, hogy az est házigazdái, és elhangzott, hogy Rátonyi Kriszta. A fények, amikor bevonul az ember, szól a taps, és ott ültek a szüleim, és emlékszem, láttam az arcukon, hogy nekik ez mekkora büszkeség, és én is azt éreztem, hogy ez egy óriási dolog. Amire pedig szintén nagyon szívesen emlékszem vissza, az egy kedves történet. Még nagyon fiatal voltam, és Presser Gábor volt az egyik műsor vendége. Többen voltunk műsorvezetők, és megkérdezték tőle, hogy melyikünk beszélgessen vele, ő pedig azt mondta, hogy azt szeretné, én készítsem vele az interjút. Megtiszteltetés volt, hogy egy ilyen neves művész azt mondja, leülne velem egy beszélgetésre. Erre nagyon büszke vagyok.

– A jövőben is tévés műsorvezetőként látod magad?

– Egyelőre nem gondolkozom abban, hogy valami mást csinálnék, mert mindig bebizonyítja az élet, hogy nekem ez a természetes közegem. Annyira pici korom óta állok a színpadon vagy a kamerák előtt, hogy sehol máshol nem érzem magam ennyire komfortosan. Azt gondolom, hogyha az emberre rátalál egy ilyen fajta szerencsés együttállás, hogy tényleg azt csinálhatja, amiért rajong, azt meg kell becsülni.

 

Forrás: celebrajongo.hu, hirado.hu | Kép: pixabay.com